Erdélyi út

Reformáció 500 – Bethlen Gábor nyomdokain
Erdélyi utazás 2017. július 3-8.

A Szabadkai és Bácskossuthfalvi Egyházközségek közös szervezésében

Marosillye, Bethlen-szülőház – Déva, Magna Curia – Alvinc – Gyulaheférvár, Székesegyház, Vár – Transz- Fogaras hágó, Balea tó – Törcsvár – Brassó, Fekete templom – Illyefalva, KIDA – Sepsiszentgyörgy, Székely Múzeum – Korond – Gyergyószárhegy, Lázár kastély – Galonya, Kemény báró vadászkastély – Marosvécs, Kemény-kastély, Wass Albert sír – Válaszút, Mezőségi Múzeum – Kolozsvár, Teológia, Mátyás és Bocskai szülőháza, Bethlen megválasztásának temploma, Farkas utca – Torda, a világ első vallásszabadsága – Torockó – Nagyenyed, Bethlen Gábor Kollégium

Ár: 200 euró = 6 nap, 5 szállás, reggeli és meleg vacsora + 1 borkóstoló!

Jelentkezés: 024/741-426, 024/557- 144, 064/155-1742, bacskossuthfalva@stcable.net

Amikor az igazság vagy az irgalom nem minden

Krisztus keresztje megmutatta, hogy az igazság és az irgalom egyaránt fontos a Biblia Istenének. Ő könyörületes és irgalmas Isten, aki megbocsátja a bűnt, de soha nem hagyja azt büntetlenül. Istenben az igazság és az irgalom együtt van jelen. Vannak azonban a Szentírásban olyan történetek, melyekből furcsa mód az derül ki, hogy az igaz cselekedet nem mindig a könyörület, és olyan történetek is, melyekből viszont az látszik, hogy az Isten által helyesnek tartott irgalom időnként mintha felülírná az igazság elvét. Szeretnék megmutatni mindkettőre egy-egy példát. Először lássunk egy epizódot, amelyből az látszik, hogy az igazság nem minden.

Amikor az igazság nem minden

Amikor Mózes igen kereste a vétekáldozati bakot, kiderült, hogy elégett. Megharagudott ezért Áronnak a megmaradt fiaira, Eleázárra és Ítámárra, és ezt mondta: Miért nem ettétek meg a vétekáldozatot a szent helyen? Hiszen igen szent az, és az ÚR nektek adta, hogy hordozzátok a közösség bűnét, és engesztelést szerezzen értük az ÚR előtt. Mégsem vittétek be a vérét a szentély belsejébe. Meg kellett volna ennetek a szent helyen az áldozati húst, ahogy megparancsoltam. De Áron így szólt Mózeshez: Nézd, ma mutatták be vétekáldozatukat és égőáldozatukat az ÚR előtt, engem pedig ilyen dolgok értek! Ha én ma vétekáldozatot eszem, jónak látta volna-e az ÚR? Amikor ezt hallotta Mózes, igazat adott neki.” (3 Mózes 10,16-20)

A törvény szerint Áronnak és fiainak meg kellett volna enniük az égőáldozatot. Ehelyett elégették azt. Hogy Isten kínosan ügyelt a szent törvények megtartására, azt éppen az bizonyítja, hogy az ominózus eset előtt halállal sújtotta Nádábot és Abihút, Áron két fiát, mert idegen tüzet vittek a szentélybe. Egy újabb engedetlenség végzetes lehetett volna Áronra és két megmaradt fiára nézve. Mózes meg is ütközik, amikor látja, hogy a vétekáldozati bak elégett. Amikor azonban számon kéri ezt Áronon, Áron a természetes gyász fizikai hatásaira mutat: Egyszerűen nem bírtam ma lakomázni, hiszen a fiaimat veszítettem el! Vajon Isten jónak látta volna, ha teletömöm a hasamat és nem veszek tudomást a veszteségemről? Mózes mondhatta volna: De hát Isten azt parancsolta, hogy a főpap egye meg az áldozat húsát! Mózes azonban igazat adott Áronnak. Isten megérti a gyászt. Az igazság nem minden.

Amikor az irgalom nem minden

Azonban az irgalom sem tehető Istentől független abszolút elvvé. Íme egy másik történet: „Benhadad is a városba menekült, és szobáról szobára bujkált. A szolgái ezt mondták neki: Azt hallottuk, hogy Izráel házának a királyai könyörületes királyok. Vegyünk zsákruhát a derekunkra és kötelet a fejünkre, úgy menjünk Izráel királya elé: talán életben hagy téged. Zsákruhát öltöttek tehát a derekukra, a fejükre pedig kötelet, és úgy mentek oda Izráel királyához. Így szóltak: Szolgád, Benhadad ezt üzeni: Hagyj életben engem! Aháb megkérdezte: Hát él még? Testvérem ő! Az emberek jó jelnek vették ezt, sietve bizonygatták, és mondták: Igen, a te testvéred Benhadad! Ő ezt mondta: Menjetek, hozzátok ide! Benhadad kijött hozzá, ő pedig harci kocsijára állította. Benhadad ezt mondta neki: Visszaadom azokat a városokat, amelyeket apám elvett a te apádtól, és rendezz be magadnak bazárutcákat Damaszkuszban, amilyeneket az én apám rendezett be Samáriában! Én pedig – felelte Aháb – szövetséggel bocsátlak el téged. Szövetséget kötött tehát vele, és elbocsátotta őt. (…) A próféta ezt mondta neki: Így szól az ÚR: Mivel kiengedted kezedből azt az embert, akit én kiirtásra szántam, életéért életeddel, népéért népeddel felelsz!” (1 Királyok 20,30-34, 42)

Az egész sztori meghökkentő, ráadásul kihagytam azt a részt, amikor az említett próféta megütteti magát egy prófétatanonccal, majd mikor az nem hajlandó erre, a vonakodó tanítványt oroszlán tépi szét (35-41). Vajon nem jogosan gondolta Benhadad, hogy Izráel Istene könyörületes? Nem volt nemes gesztus Áháb részéről, hogy megkönyörült rajta, sőt, szövetségre lépett vele? Nem az irgalmasság diadalát látjuk az ítélet felett (vö. Jak 2,13)? A próféta szerint nem. Sőt. Áháb – aki a próféta szavára haragosan és keserűen távozott – ezzel a lépésével Isten iránti megvetését demonstrálta. Miért? Azért, mert Isten eldöntötte, hogy megbünteti az őt gúnyoló Benhadadot. Áhábnak két alkalommal is világosan elmondta, hogy Benhadad és serege elpusztításával mutatja meg: ő az Úr (13-14; 28). Prófétái által közölte Áhábbal, hogy ez a célja. Megmondta, hogy Izráel királya kezébe adja Benhadadot, és felszólította Áhábot, hogy feszítse meg erejét, mert általa hajtja végre az ítéletet a szír hadvezér felett. Isten félreérthetetlenül kijelentette, hogy Benhadad az ellensége. Áháb azonban a kritikus időpontban szövetségre lépett Isten ellenségével. Demonstrálta, hogy a szíve nem az Úré. Irgalmas lépése az istentelensége jele volt. Az irgalom nem minden.

Akkor vagyunk bölcsek, ha Istenhez maradunk közel, rá figyelünk, neki vetjük alá az akaratunkat, és nem függetlenítjük tőle sem az igazság, sem az irgalom elvét. Maga Isten az úr, nem az igazság vagy az irgalom elve.

A liberális erkölcs hiányzó pillérei

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Haidt tézise

Ezeket a kérdéseket kutatta Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus, és rendkívül izgalmas eredményekre jutott. Haidt New York-i liberális értelmiségiként azt érezte, a moralitás általa ismert (és vallott) baloldali koordinátái elégtelenek az emberi erkölcs gyökereinek megértéséhez. Van a moralitásnak olyan dimenziója (talán több is), ami számára és liberális, baloldali kollégái és barátai számára idegen, de az emberek jelentős hányada számára nem az, sőt, meghatározó jelentőséggel bír a jó és a rossz közötti különbségtételben. Becsülöm Haidt nyitottságát, hogy kilépve az általa ismert kulturális burokból megvizsgálja a moralitásnak ezeket a dimenzióit is. Kutatási eredményeit Haidt többek között 2012-ben ismertette The Righteous Mind: Why Good People Are Divided by Politics and Religion c. könyvében. A könyv fő tézise az, hogy az emberi társadalmakban a moralitásnak nem egy, hanem összesen hat koordinátája van. „Az igaz elme olyan, mint a nyelv, a hat receptorával.” (Haidt, 93)

Haidt tézisét kritikus nyitottsággal olvastam. Számos ponton vitatkoznék vele. Nem hiszem például, hogy az ember (vélt) evolúciója magyarázatként szolgálhatna az erkölcsi intuícióinkra, ahogy azt sem hiszem, hogy a moralitás alapja végső soron az ember kulturális történetében vagy magában az emberben lenne. A jó és a rossz emberi sejtései mögött egyszerre van jelen az ember autonómia-törekvése, hogy ő határozza meg a morál koordinátáit, és az Isten által belé ültetett tudás jóról és rosszról, helytelenről és helyesről, istentelenről és istenesről. Haidt ateista paradigmája hasznosnak tartja a vallást (szemben mondjuk a Dawkins-Hitchens-Krauss trióval, amelyik kiirtandó féregként gondol rá), de semmiképpen nem számol Istennel vagy bármilyen transzcendens erővel az erkölcs magyarázatakor. Ennek ellenére szerintem tanulságos az, amit Haidt a moralitás gyökereiről kifejt. Leginkább azért, mert önkritikusan és őszintén feltárja annak az okait, hogy miért elégtelen és sokszor párbeszédre képtelen a liberális etikai álláspont, és a keresztények, hinduk, muszlimok vagy bármilyen szociális vagy nemzeti konzervatívok miért érzik nyomasztóan leegyszerűsítőnek és intoleránsnak azt.

A liberális erkölcsi vízió

A liberális etika az egyén autonómiájából indul ki. Haidt más kultúrákat megismerve arra jutott, hogy legalább két szempont van még, ami a nyugati társadalmak néhány szegmensét leszámítva mindenhol meghatározza az emberek moralitását: a közösség és az istenség. Amikor Indiában járt, kedvességet tapasztalt olyan emberektől, akik tőle idegen erkölcsök alapján éltek. Ez számára is meglepő módon megnyitotta arra, hogy őket ne szexistáknak, feleségeiket, szolgáik és gyerekeiket szolgasorban tartó elnyomóknak lássa, hanem észrevegye, mennyire fontos az életükben a család, a tágabb közösség, a hűség, az idősek és az istenek iránti tisztelet, valamint a szerepeiknek megfelelő kötelesség. Tapasztalatból is megérezte, hogy az ő moralitásuk más koordináták mentén működik, mint a New York-i liberális amerikaiaké. Megértette, hogy például a tisztaság és undor érzése, vagy a felmenők iránti tisztelet egyes közösségekben és kultúrákban erősebb morális hajtóerő lehet, mint mondjuk az, hogy becsületesen megfizetik-e az adót.

Aztán ugyanezt elkezdte felfedezni saját amerikai kultúrájában is, amelynek meghatározó része konzervatív. Indiai élményei nyitottá tették arra, hogy ezt a korábban számára borzasztó idegen és furcsa másságot is megértse. Vajon a zászló – gondolta Haidt – tényleg csak egy rongydarab, aminek a megtaposása egyáltalán nem etikai kérdés, vagy mégiscsak fontos szempont, hogy az amerikaiak jelentős része erkölcsi jelentőséget tulajdonít annak, hogy a zászló valami náluk nagyobbat (a nemzethez tartozást) jelképez? Tényleg elégséges a művész válasza, hogy akinek nem tetszik a vizeletébe mártott crucifix, az ne menjen el a múzeumba megnézni, vagy ez a válasz figyelmen kívül hagyja az erkölcs lényeges dimenzióit? Lehet, hogy mégis van abban valami – vagy legalább az ő szempontjukból értelmes –, amikor a vallásos amerikaiak nem akarják, hogy a gyerekeiket az állami iskolákban a vágyaik szabad kiélésére biztassák? Haidt alapvetően liberális (és ateista) maradt, de őszinte kíváncsisággal tudott kinézni a liberális erkölcs szűk keretei közül.

A baloldali liberális társadalomkép is etikus: legfőbb koordinátája a törődés/bántás. Mások bántalmazása helytelen, a másokkal való irgalmas törődés helyes. Ha ez az egyetlen erkölcsi dimenzió, érthető, miért helyteleníti szinte gondolkodás nélkül egy átlagos nyugati baloldali liberális a migráció erőszakkal való korlátozását, miért tartja áldozathibáztatásnak, ha a nőket az öltözködésükre figyelmeztetik, miért nem tud mit kezdeni azzal, hogy a homoszexuális aktust, ami senkinek nem árt, bárki rossznak nevezze, és miért szeretne gondoskodó államot, amely szárnyai alá veszi a szegényeket és kiszolgáltatottakat. A törődés/bántás koordinátái mentén ezek teljesen érthető morális ítéletek. Aki csak ebben a koordinátarendszerben gondolkodik, zsigerileg erkölcstelennek látja azt, aki ezt nem fogadja el, vagy ezzel szemben cselekszik. Az állami rendteremtés, a fegyverviselés, egy konfliktus erőszakos megoldása, a halálbüntetés, egyes szexuális viselkedési formák helytelenítése, amelyek nem okoznak közvetlen fizikai kárt, de még az engedetlen kisgyerek szeretettel való elfenekelése is a baloldali liberális számára mélyen erkölcstelennek számítanak. (Nem is érti a szókapcsolatot, hogy szeretettel elfenekelés.)

Hiányzó pillérek

Ami a liberális erkölcsi vízióból kimarad, az viszont nem csak onnan hiányzik, de akkor is érződik a hiánya, amikor a liberálisnak empatikusan kellene viselkednie konzervatív embertársaival. Haidt szerint a liberális egyszerűen azért nem érti a konzervatív emberek gondolkodását és viselkedését, mert a baloldali liberális etikából hiányzik a többi receptor. Kutatásának kezdeti szakaszában Haidt (és kollégája, Craig Joseph) négy további, majd később még egy morális dimenziót fedezett fel. Ezek a következő pillérekre épülnek: igazságosság/méltánytalanság; szabadság/elnyomás; lojalitás/hűtlenség; tekintély/tiszteletlenség; szentség/tisztátalanság. Ezek közül egyik sem értelmezhető a törődés/bántás dimenziójában, az emberek nagyon nagy hányada számára azonban legalább annyira meghatározó alapjai a moralitásnak, mint a baloldali etikai vízió alappillére, a törődés. Ezek a morális alapok mélyebbek a racionális érveinknél, zsigerileg működnek, ezért rendkívül erőteljesen nyilvánulnak meg, és időnként összeütközésbe kerülnek egymással.

Haidt szerint az igazságosság/méltánytalanság fontos morális pillér az emberi társadalmakban, és a bántás/törődés tengellyel együtt részét képezi a baloldali morális alapnak. Amikor azt érzik emberek, hogy nem méltányosan bánnak velük, hogy a viszonyok nem kölcsönösek, hanem az egyik kihasználja a másikat, amikor azt tapasztalják, hogy becsapják őket, és nem igazságosan ítélnek felettük, erkölcsi iránytűjük jelzi, hogy nincs rendben a dolog. Haidt nem egyszerűsíti le ezt az etikai dimenziót az egyenlőség baloldali ideáljára, mert szerinte méltánytalannak érezheti valaki azt is, ha az ő munkával szerzett jövedelméből erőszakkal elvesznek, hogy olyannak adjanak belőle, aki nem dolgozott meg érte (adóból szociális juttatás). Könyve írásakor zajlott épp mind a baloldali Occupy Wall Street mozgalom, mind a jobboldali Tea Party mozgalom; Haidt szerint másképpen, de mindkettő morális tiltakozásának magjához tartozott az igazságosság/méltánytalanság erkölcsi dimenziója.

A szabadság/elnyomás pillért Haidt később tette részévé az elméletének, és szintén a liberális – noha inkább a libertárius, illetve az európai értelemben vett liberális – gondolkodás jellemzőjének tartja. E szerint a dimenzió szerint erkölcstelen az, ha valaki a tekintélyével mások szabadságát korlátozza. Helyes a szabadság, helytelen az elnyomás, a tekintély pedig szinte mindig elnyomáshoz vezet. Amikor ez a morális tengely összekapcsolódik az előző kettővel, az erkölcs útja világosan beláthatóvá válik: az igazságosság és a törődés a hagyományos tekintélyek lerombolását igényli. A családfő, a férj, a vallási vezető, a politikus, a fehér heteroszexuális keresztény férfi történelmi okokból mind valóságos vagy potenciális tekintélyek, akik megfosztják a gyengébbeket a szabadságuktól, méltánytalanul bánnak velük, bántják őket, ezért ellenségek. Ez a morális vízió azonban szemben áll nem kevésbé erőteljes és zsigeri morális pillérekkel, amelyek minden társadalomban megtalálhatóak. Maga az elnyomástól való szabadság motívuma viszont nem feltétlenül áll szemben a csoport (család, etnikum, nemzet) szabadságvágyának helyeslésével, ami már inkább jobboldali ideológiák fontos támpontja (pl. nemzeti szabadságmozgalmak és autonómiatörekvések, szabad iskolaválasztás).

A lojalitás/hűtlenség a negyedik tengely. Az emberi kultúrák egyik legfontosabb morális rendezőelve az, hogy csoportokhoz tartozunk, és a csoporthoz tartozás kötelezettségekkel jár. Egy férfinek más kötelessége van a felesége felé, mint akármelyik más nő felé; az apának és anyának a saját gyermeke mást kell, hogy jelentsen, mint a szomszéd gyereke; a megválasztott politikus saját nemzetét kell, hogy képviselje, nem más érdekeket. A legtöbb kultúrában a törzshöz, néphez vagy nemzethez tartozás az egyik legfőbb morális vonatkoztatási pont, és az árulás az egyik legnagyobb gonoszság. Dante az árulókat a pokol legmélyebb bugyraiban látta, fájdalmasabb szenvedések közepette, mint az erőszakosokat vagy paráznákat. Egy liberális baloldalinak Edward Snowden az információszabadság hőse és az elnyomás elleni küzdelem ikonja, egy patrióta amerikainak áruló, aki hűtlen lett nemzetéhez és becsapta, elárulta azokat, akikhez tartozott. A házasságtörés ebben a dimenzióban nem csak bántás, hanem hűtlenség is, ami a cselekedetet lényegesen rosszabb erkölcsi megítélés alá helyezi, mint pusztán a fájdalom okozása és a törődés hiánya.

A tekintély/tiszteletlenség dimenzió nem csak hiányzik a liberális etikai vízióból, de sokszor ellentétes is azzal, ettől még az emberek jelentős része számára az egyik legfontosabb erkölcsi alap. Igen, erkölcsi alap. Haidt elmeséli a könyben, hogy egyszer egy jordániai taxisofőr büszkélkedett neki azzal, hogy fia született. Mikor kérdezte, hogy Amerikában maradnak-e, azt válaszolta: „Nem, dehogy! Visszaköltözünk Jordániába. Nem akarom, hogy a fiam valaha is azt mondja nekem, hogy F*ck you!” Néhány éve itt Magyarországon egy kedvelt, idős tanárt felfüggesztettek, mert megpofozott egy lányt az osztályában. A diáklány az egész osztály előtt a legdurvább szavakkal illette őt, erre kapta a pofont. Amikor a nagycsaládban beszélgettünk erről, egyik idős családtagom a fejét fogta, hogy egy diák ma így beszélhet a tanárával, nyugaton élő, egy generációval fiatalabb családtagomat viszont az borította ki, hogy mi nem egyértelmű azon, hogy nem lehet megpofozni egy diákot! Neki a tekintély és a tisztelet pillér már nem létezett, idős rokonomnak viszont erősebb volt a tisztelet még a bántás/törődés pillérnél is. Az emberi kultúrák többsége idős családtagom oldalán áll: értelmezhetetlen számukra az a tekintélyellenesség és tiszteletlenség, amit a liberális nyugati társadalmakban ma látnak és tapasztalnak.

Haidt végül a szentség/tisztátalanság pillért nevezi meg az erkölcsi gondolkodás egyik általános rendezőelveként. Példaként említi, hogy az életet a legtöbb nyugati ember valamilyen értelemben „szentnek” gondolja, egy emberi lény több a szemében járkáló húsdarabnál. Rengeteg kultúra a házasság előtti szüzességet tisztaságnak tekinti, amire vigyázni kell, mert számukra a szexualitás és a házasság is szent. Baloldali liberálisoknak a szexualitás szentsége inkább régimódi és szexista gondolat, az elnyomás jele és eszköze, amely szemben áll a gyönyör keresésének és a fájdalom minimalizálásának ideáljával. A szentség/tisztátalanság erkölcsi pillére nélkül teljesen érthetetlen a konzervatívok értékrendje és szokásvilága. A homoszexualitással szembeni averziót is innen lehet csak megérteni, a bántás/törődés szemszögéből nem. A legtöbb emberben nem a gyűlölet, hanem a tisztátalanság érzése kapcsolódik hozzá, ezért a homofóbia és a gyűlöletbeszéd kifejezések szinte teljesen alkalmatlanok az averzió lényegének megragadására. A homoszexuális aktus az ellenzők szemében a szex és a házasság szentségét sérti, tisztátalan, ezért mélyen amorális. Ahogy egyébként a házasságon kívüli szex is. De hogy ne csak keresztény példát mondjak, Haidt szerint az inkább szekuláris New Ages-es körökben sürgetett étkezési tabuk is ebbe a kategóriába tartoznak.  A szentség és tisztátalanság érzete nagyon mélyen gyökerezik az emberi moralitás megélésében.

Konzervatív – liberális: 6:3

Ami Haidt elméletében talán a legérdekesebb, az a különböző erkölcsi pillérek és a politikai preferencia kapcsolata. Haidt és kollégái megpróbálták megmérni, hogy konzervatív és liberális (baloldali) emberek hogyan viszonyulnak a fenti hat erkölcsi dimenzióhoz. Ahogy sejtették, liberális baloldaliak az első három pillért tartották fontosnak. Morális víziójukban az áldozatok iránti irgalom és az egyén szabadsága volt a középpontban, a csoport-lojalitás, tekintély és szentség alig, vagy egyáltalán nem játszottak szerepet, sőt, inkább az előbbiekkel ellentétesnek tartották őket. A meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor a konzervatívok értékrendjét vizsgálták. A magukat konzervatívnak nevezők között ugyanis nem azt tapasztalták, hogy az első hárommal szemben az utóbbi három lett volna nekik fontos, hanem azt, hogy mind a hat morális pillért megnevezték! A fő különbség liberálisok és konzervatívok között nem abban állt, hogy más-más morális dimenziókat választottak, hanem abban, hogy míg a liberálisok csak három pillérre építettek, konzervatívok mind a hatra!

Több okból is rendkívül érdekes ez. Először is, a konzervatívok az új nyugati közhiedelemmel ellentétben nem szűkebb, hanem pont sokkal szélesebb erkölcsi platformon állnak, mint liberális felebarátaik. Másodszor, éppen ezért konzervatívok könnyebben megértik a liberális aggályokat, mint fordítva. Konzervatívok értik a törődés, a méltányosság és a szabadság fontosságát, csak vannak más morális szempontjaik is, amelyek adott esetben felülírják a liberálisokkal közösen vallott értékeket. Ez fordítva nem igaz. Liberálisok számára nehezen érthető és többnyire elfogadhatatlan a konzervatív erkölcsi vízió másik három vonulata, kizárólag a sajátjukban képesek gondolkodni. (Addig legalábbis, míg Haidthoz hasonlóan nem tesznek tudatos lépéseket a konzervatívok megértése irányában.) Harmadszor, konzervatívok saját morális víziójuk kifosztása árán tudnák csak magukat belekényszeríteni a jóval szűkebb liberális moralitásba, de jó okuk van azt gondolni, hogy erre nincs semmi szükség. Nem a konzervatív erkölcs, hanem a liberális erkölcs alapja hiányos.

Ha valaki arra gondol most, hogy mi, keresztények nem vagyunk sem liberálisok, sem konzervatívok, igaza van. A bejegyzésben általánosabb társadalmi megfontolásokat ismertettem, amelyek különböznek a tanítványság útjától. Nekünk, keresztényeknek a fenti morális pillérek nem minden kulturális megnyilvánulási formája elfogadható. Keresztényként hisszük, hogy Isten tekintélye és szentsége, valamint az ő népéhez való helyes viszonyulás elengedhetetlen része és alapja az erkölcsnek. Ahogy az igazságosság és az irgalom is. Nem játsszuk ki ezeket egymással szemben, mert mindegyiknek bibliai alapja van. A Szentírás számunkra a támpont, Krisztus igazsága tesz bennünket Isten előtt elfogadhatóvá, és a Szentlélek adja az erőt ahhoz, hogy arra tudjunk törekedni, ami Istennek kedves. Nem vagyunk a szó szoros értelmében sem liberálisok, sem konzervatívok. Jézus követői vagyunk. Erkölcsi alapállásunkat azonban biztosan nem lehet leszűkíteni a liberális vízióra. Aki a törődés, igazságosság és szabadság helyeslésére, valamint a bántás, méltánytalanság és elnyomás elítélésére redukálja az erkölcsöt, az garantáltan félre fogja érteni a kereszténységet. Jézus miatt fontos ugyanis nekünk a tekintély, a hűség és a szentség dimenziója is, amelyek tartalmát és viszonyítási pontjait ő, az Úr definiálja számunkra.

 

  • Szabados Ádám

Dietrich Bonhoeffer idézet

“Ha én határozom meg, hogy hol találom meg Istent, akkor mindig egy olyan Istent találok majd, aki valamiképpen rám hasonlít, aki a kedvemben jár, aki a saját természetemhez kötődik. Ám ha Isten dönti el, hogy hol lehet megtalálni, akkor ez úgy történik majd, hogy nem fog azonnal tetszeni a természetemnek, és egyáltalán nem felel meg az ízlésemnek. Ez a hely pedig Krisztus keresztje.”  Dietrich Bonhoeffer

Luther Krisztus szenvedésének szemléléséről

 

„A Krisztus szenvedését akkor szemléljük helyesen, ha rá figyelve megrémülünk, és lelkiismeretünk kétségbe ejt. Mindez abból ered, hogy Isten haragjának a bűn és a bűnösök elleni engesztelhetetlen szigorát és komolyságát látjuk meg abban, hogy ő egyetlen, legkedvesebb Fiát nem szabadította ki a bűnösök kezéből, hanem helyettük őt sújtotta szörnyű büntetéssel, miként Ézsiás próféta mondja: ‘Népem bűne miatt őt sújtottam’ (Ézs 53,5). Mi történik majd a bűnösökkel, ha szeretett Fiát így sújtja? A bűnösök ítélete kimondhatatlanul és elviselhetetlenül súlyos kell, hogy legyen, ha egy ilyen nagy és fenséges személynek, Isten Fiának kell szembeszállnia vele, sőt szenvednie és meghalnia miatta. Ha igazán mélyen megfontolod, hogy Isten Fia, az Atya örök Bölcsessége maga szenvedi ezt el, akkor bizonyosan megrémülsz, sőt egyre nagyobb és nagyobb rémületbe esel.

(…)

Krisztus szenvedésének legfőbb haszna ugyanis abban mutatkozik meg, hogy önismeretre juttat. Elborzaszt önmagadtól és összetör. Ha ezt még nem élted át, akkor a Krisztus szenvedése még nincs a javadra. Mert a Krisztus szenvedése a maga természeténél fogva nem munkálhat mást, mint hogy Krisztushoz hasonlóvá tesz minket, hogy amint bűneink Krisztust testében és lelkében iszonyúan meggyötörték, ugyanúgy gyötörjenek bennünket is lelkiismeretünkben. De ez nem történik meg csupán azért, mert sokat beszélünk róla. Ez csak elmélyült gondolkodás és átélés eredménye lehet, a bűn komolyan vételével.

(…)

Kérjed Istent, hogy lágyítsa meg szívedet, és engedje meg, hogy a Krisztus szenvedésén való elmélkedés gyümölcseiben részesülj. Mert nem is lehetséges, hogy Krisztus szenvedését magunktól alaposan meg tudjuk fontolni. Istennek kell jelen lennie a szívünkben, amikor erről elmélkedünk.

(…)

Amikor megerősödött a szíved Krisztusban, és már nem a gyötrelmes büntetéstől való félelmed miatt, hanem szívedből gyűlölöd a bűnt, akkor Krisztus szenvedése egész életed példájává is lesz. (…) Krisztus szenvedését mi magunk is hatékony fegyverként forgathatjuk a bűn kísértése elleni küzdelmünkben, mégpedig így: ha fájdalmas nap virrad rád, vagy betegség gyötör, gondold meg, milyen csekélység ez Krisztus töviskoronájához és szögeihez képest. Ha meg kell tenned vagy el kell viselned valamit, ami ellenedre van, gondold meg, miként hurcolták Krisztust ide-oda, megkötözött fogolyként. Ha elfog a nagyzás gőgje, nézd, hogyan gúnyolják Uradat, és miként vetik meg, mint gonosztevőt. Ha paráznaság kísért, és úrrá lesz rajtad az érzéki vágy, gondolj arra, hogy Krisztus gyenge testét milyen keserves kínokat okozva korbácsolják agyon, döfik át, verik keresztül. Ha fellobban benned a gyűlölet lángja, vagy irigység fog el, vagy ha bosszúért lihegsz, gondold meg, hogy Krisztus mennyi könnyel és kiáltással imádkozott érted és minden ellenségéért, noha igen könnyen bosszút állhatott volna rajtuk. Ha bánat emészt vagy bármilyen testi-lelki kellemetlenség aggaszt, erősítsd meg a szívedet és mondd: ‘Ej, miért is ne szenvednék el egy kis bánatot, amikor az én Uram a kertben vérrel verejtékezett a félelemtől és a bánattól? (Lk 22,44) Rest és gyalázatos szolga, aki ágyban heverészik, amíg Ura haláltusáját vívja!’ Lásd, így tudunk minden bűnös szenvedély és rossz szokás ellen erőt és vigasztalást találni Krisztusban.”

Luther Márton: Sermo Krisztus szent szenvedésének szemléléséről, 1519 (LVM 6:85-91) in Csak Krisztus legyen Mesterünk (szerk. Reuss András) (Budapest: Élő Víz Füzetek 9., 2017), 73-75.

Ecce homo

Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, dunamelléki püspök, budahegyvidéki református lelkipásztor nagypénteki igehirdetése.

 

János evangéliuma 19. rész 1-5 verse

Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta.
A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíbor ruhát adtak rá; odajárultak hozzá, és ezt mondták: Üdvöz légy, zsidók királya! – és arcul ütötték.
Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne.
Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha.
Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember!

Kedves Testvérek, Szeretett Gyülekezet!

Régi szokás volt, hogy a keresztyének nagycsütörtök éjjelétől nagypéntek késő délutánig óráról órára végigkövették, -elmélkedték Krisztus szenvedését és halálát. Mi pedig a református bibliaolvasó vezérfonal jóvoltából most több héten keresztül olvashattuk, ahogyan Márk evangélista feljegyezte Üdvözítőnk bűntörlő áldozatának történetét. De ha nem így volna is, a körülöttünk háborgó világ, a mai keresztyénüldözések, a háborúk, a világ szűnni nem akaró révülete és tobzódása a rosszban nap mint nap ide irányítja figyelmünket, hogy megértsük, ami Krisztussal történt. Annak azért kellett megtörténnie, hogy többé ne kelljen rossznak, igazságtalanságnak, embertelenségnek történnie – hogy bátran mondhassuk immár: ne történjen meg a rossz, mert Isten éppen ott, nagypénteken és húsvétkor nyitotta meg nekünk az új élet kapuját.

Most azt idézi fel János evangélista feljegyzése, amit felolvastam – azt a délelőtti órát, amikor Pilátushoz vitték Jézust, hogy bepecsételje, jóváhagyja, sőt ő maga rendelje el a halálos ítéletet – legyen közreműködő részes, cinkos ebben a rettenetben. De a régi szokás szerint a Krisztus szenvedésének óráról órára való felidézésével az a szándékom, hogy lássuk: nem a szenvedés mértéke, hanem a mélysége számít.

Amikor Krisztus azt mondja: ki-ki vegye fel a maga keresztjét, és úgy kövessen engem, éppen erre irányítja figyelmünket. Mert nemcsak azért nézünk Krisztus keresztjére, hogy megóvjuk magunkat attól, hogy másokat könnyelműen vagy akarva felelőssé, áldozattá vagy éppenséggel bűnbakká tegyünk, még akkor sem, ha úgymond, ártatlanul szenvedünk. Igen, tudom, nagy dolog az igazság szeretete, és abban mindvégig hűségesnek kell lennünk –, de nagypénteken és majd a feltámadáskor Isten a szenvedő és meghaló és feltámadó Krisztusban a szeretet igazságát tárja fel. Hiszen ha szeretnünk kell az igazságot, akkor tudnunk kell, hogy a szeretetnek is van igazsága, éspedig egészen páratlan.

Ez az Isten szeretetének az igazsága.

Legelőször, azt látjuk meg most a Krisztus szenvedésében, hogy Isten nem alkuszik – nem alkuszik meg szeretete rovására. Nem egyezik ki sem a bűnnel, sem a halállal – nem folytat semmiféle óvatos huzavonát, s nem enged a rossznak, hanem teljesen és egészen beleveti magát, beleveti szeretetét, beleveti Krisztusát – egészen halálig – a lázadó embervilágba. S miért? Azért, testvérek, hogy elvégezze az emberért, azt, amire az ember képtelen. Szent Ágoston így írta le ennek szükségességét: amíg békességben élt az ember Istennel, addig képes volt nem vétkezni; miután fellázadt Istene ellen, és a létrontás bűnébe esett, többé nem képes nem vétkezni! Csak isteni beavatkozás menthet meg minket. Isten nem alkuszik meg a bűnnel, válaszol rá a kereszthalállal és a feltámadással.

Emiatt ne keressük most, kinek is róhatjuk fel a leginkább Krisztus halálát. Mindannyian részesek vagyunk benne. Hans Urs von Balthasar, a 20. század egyik legnagyobb teológusa mondja: a nagypénteki események azt mutatják, hogy miután senki nem akarja vállalni a bűnrészességet, éppen ez bizonyítja, hogy mindannyian bűnösök Krisztus halálában.

Hol is kezdjük igazán? Kezdjük talán a hatalmát féltő nagytanáccsal? Egy birodalom árnyékában reszketnek, még a szél rezdülése is ledönti őket, szerintük az a legjobb, ha nem csinál senki semmit. Amikor hírét veszik a Jézus tanítása és csodái nyomán támadt galieleai mozgalomnak, rémülten vágják egymás fejéhez: látjátok, nem értetek ti semmit, de ha lázadás tör ki, idejönnek a rómaiak és elveszik tőlünk a hatalmat. Egyszerre mondanak igazat és hazudnak: tényleg nem érnek ők semmit, ez igaz, de már nincs hatalmuk; a rómaiak már rég bejöttek. Mégis nagy dolog, ha csend van,  nem fog dühösen felmordulni a birodalom.

Folytassuk-e a hatalmát féltő Pilátussal? Cinikus megtorló, vérrel pecsételő birodalmi bürokrata, aki már áztatta embervérrel a szent helyet, amikor galileai zarándokokat mészárolt le a szent helyen, és kész most is bármire. Csak hát neki is kell képviselnie a birodalmi békét. De lám, mit tesz, amikor Jézus perében a fejéhez vágják: ha nem ítéled el, nem vagy a császár barátja?! Elítéli. Nagy dolog ám a császár barátjának lenni! Életbiztosítás. Aztán mossa a kezeit.

Folytassuk-e Júdással, a pénzéhes és megvásárolható tanítvánnyal? Amikor megbánja, hogy elárulta az ártatlan embert, hiába vásárolná vissza őt a megalkudott vérdíj árán, rá kell jönnie, jelentéktelen kis haszonleső volt, apró fogaskerék a szörnyű gépezetben. A pénz nem dönt el semmit, nem áru az ember, csak a saját szörnyű lelkiismeretét vásárolta meg rajta.

Folytassuk-e a gyáván szétfutó tanítványokkal, akik pár napja még Isten Országának posztjain torzsalkodtak, de Jézus szava szerint, megbotránkoztak és szétszóródtak, amikor a Mester néma bárányként hagyta, hogy elhurcolják. A bárányok magára hagyták az Isten bárányát.

És a nagy ünneplő tömeg? A virágvasárnapi hozsannázók? A szabadságharc zászlaját lengetők? Talán van közülük néhány ott a Pilátus udvara előtt az összeverődött tömegben, s velük kiáltják ők is: feszítsd meg!

És Péter? Aki azt mondta, ha mindenki elhagyja is Jézust, ő nem. Ő életét és kész érette adni. Aztán Jézus letartóztatása után, ott a főpap udvarán, nagycsütörtök éjszakáján, az első kérdésre: csak nem vele voltál te is?! – hangosan kijelenti: nem ismerem őt! És átkot szór arra, akitől csak áldást kapott.

Igen, kezdjük itt, Péternél! Azt mondja pár órával ezelőtt: nem ismerem őt! Ez persze a tagadás mondata, divatos nyelven: az elhatárolódásé, az önmentésé. De van ebben elszólás is. Valóban, Péter nem ismerte még Jézust. A dicsőséges Krisztust szerette és imádta, és szolgálni akarta. De amikor látja, hogy leköpik azt az arcot, amelyen Isten világossága ragyogott fel – azt nem akarja ismerni. A mennyek országát kóstoltató, csodákat ajándékozó Krisztusért otthagyott mindent, de a néma bárányt nem ismeri.

De majd megismeri igazán a Feltámadottban, amikor megérti, hogy amíg el nem fogadjuk, hogy Krisztus az életét adta érettünk, amíg be nem látjuk, hogy többet tett, mint emberileg a legnagyobbat, hogy ti. barátaiért adta életét, vagy hogy az igazságért és meggyőződéséért adta életét – ezt is tette, hanem isteni tett volt az övé, mert ellenségeiért – érettünk halt meg –, amíg Péter ezt meg nem látja, amíg ezt meg nem látjuk, hogy Isten válasza: a feltámadás – addig csak meddő fogadkozás, hogy életemet adom Krisztusért.

Krisztusnak csak az lehet tanúja, aki elfogadja Istennek ezt az akaratát – hogy Krisztusnak ki kellett innia a pohárt, el kellett hordoznia a bűn rázúduló ítéletét, mert ebben rejtette el Isten az ő feloldozó kegyelmét. Krisztusnak meg kellett halnia, hogy megnyíljon az új élet kapuja. És aki elfogadja ezt, és ezzel a Krisztus tanújává lesz, a kegyelem tanúja lesz – az tud már, ha kell, a vértanúja is lenni! Akkor már van súlya a Péter szavának: az életemet és is kész vagyok éretted adni.

Ezért nagypénteken ki kell mondanunk bátran: mi Krisztusról tanúskodunk – ahogy az evangélisták is tanúskodnak róla, és nem azt keresik, hogy ki mekkora mértékben felelős Krisztus haláláért, hanem őt állítják elénk. És igen, megmutatják a körülményeket is.

Így érkezünk el ide, Pilátus szavához: Ecce homo – mondja Pilátus. De figyeljünk erre alaposan, mert ahogy a nagypénteki szenvedésben minden egyes szónak, ennek is van egy mélyebb értelme. Amikor a nagytanács eldöntötte, hogy halálra adják Jézust, Kajafás szava győzte meg őket. Ezt mondta: jobb, hogy ember vesszen el, mint az egész nép. Cinikus mondat – reálpolitikailag. De hozzáteszi az evangélista: jövendölést mondott.

Idéztem Pétert, amikor azt mondja Jézusról a letartóztatás éjszakáján: nem ismerem őt! Igen, Péter csak magát menti – aztán egészen Jézus szeretetéig kell menekülnie. Amikor Júdás visszakönyörögné Jézust a pribékek karmaiból, azt mondja: elárultam az ártatlan vért, igen, a tévedését próbálja magyarázni – de valóban az egyetlen ártatlant árulta el. Amikor azzal vádolják Jézust, hogy azt mondta volna: lerontom a templomot és három nap alatt felépítem azt, szentséggyalázást akartak ráfogni, pedig testének templomáról beszélt.

És most az mondja Pilátus: ecce homo – íme, az ember!

Íme, az ember – ez csak annyit jelent Pilátus szerint, hogy tessék, itt van, akit ti azzal vádoltok, hogy felforgatja a világot, nem tartja meg a rendet, meg akarja dönteni a birodalmat – de látjátok: ez csak egy ember! – elfogható, megkötözhető, megköpdöshető, királyi jelmezbe öltöztethető, lehet vele packázni – ezt már csak tudja Pilátus, hiszen az imént ő és Heródes labdáztak Jézussal: vajon kinek a fennhatósága alá tartozik, ki rendelkezik vele. De ha kell, rá is kiabál a hallgatag Jézusra: hát nem tudod, hogy hatalmam van fölötted, elítélni vagy szabadon bocsátani! Ember vagy te – csak egy ember. S most kiállítja: íme, ő. Ez csak egy ember! Alattvaló! Visszaadom nektek, alattvalóknak!

De ő az ember – az igaz ember! Az egyetlen igaz.

Néhány kérdést még fel kell tennünk, mintegy magunknak is. Mit lát benne ott az akkori világ legtökéletesebb vallásának megannyi tökéletese? Mert Jézus korában Jeruzsálemben virágzott a legtökéletesebb vallás. Abszolút, tiszta, nem imád bálványt, nem istenít embert – de lám, nem ismeri fel az igaz embert! Nem ismeri fel Isten kedvezését és kegyelmét. Honnan ez a vakság? Mondjuk ki: onnan, hogy nem ismerik a szeretet igazságát. És nem értik, hogy Isten nem alkuszik meg szeretete rovására, még azokkal sem, akik legforróbb reményeiket a szent életre alapozzák – mert a reményük szeretet nélküli remény volt.

Mit lát Jézusban az akkor világ legtökéletesebb tudománya, a filozófia? Még virágvasárnapon a tanítványok jelezték Jézusnak, hogy már a görögök is érdeklődnek utána. Diadalmas pillanat! Nemrégiben olvastam egy könyvismertetést, egy tudós munkáról, ez a címe: Tíz elfeledett filozófus. Valamennyien a 20. század második felében működtek. De hát hány száz és ezer bölcs és okos embert lep a feledés pora? S mégis, Platónt, Arisztotelészt mindmáig olvassuk és tanuljuk! Kell az a filozófia, kell a bölcsesség. Ám, amikor nagyobbnak tartjuk az érdekeket az igazságnál, akkor Krisztusban csak annyit lát e világ bölcse, amit Pilátus mond: ez csak egy ember! És akkor már elsikkadt a jó. Még Pilátus is belebocsátkozik ebbe a megítélésbe, mert amikor Jézus azt mondja neki: azért jöttem e világra, hogy tanúskodjam az igazságról (a szeretet igazságáról), Pilátus legyint, és ezt mondja: ugyan, mi az igazság?!

És mit lát a jog? – hiszen ott van Róma is – a római jog, a maga legdicsőségesebb formájában, mint pax Romana. S milyen üres jogi rituálét rendez Pilátus: meghallgatja a vádlókat, a vádlottat, megállapítja az illetékességet, eljárásjogi kifogásokat támaszt, majd demokratikusan dönt: a tüntető sokaságra bízza: szavazzanak közfelkiáltással: feszítsd meg. Aztán mossa kezeit: ez csak egy ember. S hogy mentse magát: még egyszer kiállítja Jézust, újra bíborban, mint egy királyt (holott most ítéli rabszolgahalálra! – és odavágja: íme, a királyotok: ecce rex! S mint minden szóban, itt is mélység rejtőzik! Igen, ez a megalázott, embernek titulált, embervoltából kiforgatott Jézus: ő mi királyunk!

Íme, három emberi tökéletesség: a vallás, a filozófia és a jog. Mondhatni egybetalálkozik ez a három, itt, Jeruzsálemben, ez az emberi szellem csúcstalálkozója, vagy inkább az emberi szellem mélypontja?! Mert amikor embert forgatnak ki embervoltából, akkor Istent, a teremtőt forgatják ki. De Isten nem alkuszik, nem hagyja veszni keze munkáját – nem enged szeretete igazságából.

Szentségre igyekvő farizeus (aki oly jól el tud különülni e világ mocskától), római helytartó (aki olyan szigorúan betartja a játékszabályt), filozófus (aki oly mélyre ás bölcsességért), ezek vagyunk mi: íme az ember! Kudarc és csőd – nem a Krisztusé, hanem a mienk. Nagypéntek nem az isteni szeretet kudarca, hanem az ember csődje; nem az igazság veresége, hanem a kegyelem titokzatos, engesztelő, áldozattal áldozat-törlő győzelme. Isten válasza.

Pilátus ugyanis, tudva-tudatlan, tükröt tart elénk – íme, az ember! És ez a Krisztus-tükör, az istenember arca – ha belenézel: megmutatja, ki vagy. Íme, az ember, íme te és én,és mi mind: Non posse non peccare – mondja Szent Ágoston. Íme, te, én, mi mind, aki nem képes nem vétkezni.

Kedves testvérek! Sokan mondják, össze kell adni ezt a hármat – ha összefogna a vallás, a filozófia és a jog, micsoda decens társadalom jöhetne létre. De ahogy azóta, úgy előtte is megannyi kísérlet volt erre. Mi azonban Krisztusban nem azért látjuk az igaz embert – az egyetlen embert –, mert ő összefoltozta volna ezeket. Azért ő az ember, mert ő az új ember. Ott van benne az isteni.

S mindenekfölött, azt látjuk itt, hogy eldőlt az Isten–ember harc. Elbukott az ember harca Isten ellen (éppen azért, mert az igaz embert öltük meg), és győzött az Isten harca az emberért (éppen azért, mert Isten elfogadta és érvényesítette az igaz ember önkéntes áldozatát). Míg te Isten ellen rohansz, hogy lerángasd őt az égből, Ő alászáll, hogy felemeljen az igazi életre.

Kedves Testvérek, nagycsütörtök éjjelén Krisztus megküzdött ezért, amikor azt mondja: neked, Atyám, minden lehetséges: vidd el ezt a pohárt tőlem! Mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg. Ahol akaratról van szó, ott végső dolgokról van szó. Krisztus, mint igaz ember, megharcolta helyettünk és nevükben is ezt a nagy harcot: elfogadni az Isten üdvakaratát. Pilátus a maga kis hatalmát akarta demonstrálni – Jézus Isten szeretetének igazságát nyilatkoztatja ki.

Azért kellett ennek így lennie, hogy a tökéletes engesztelés létrejöjjön – hogy kiszakadjunk a hibáztatás, kárhoztatás, bűnbakképzés őrült spiráljából, hogy kilépjünk a halálösztön révületben süllyedő világból – hogy megbéküljünk Istennel.

Kedves testvérek! Mindezt húsvét fényében mondjuk. Nagypénteken délután, mikor Krisztus meghalt, sötétség támadt.  Húsvét hajnalán világosság ragyogott fel, nem a felkelő nap fényében, hanem Isten irgalmas szeretetében. Ez a szeretet igazsága. Tudni akarod, milyen ez az igazság? Amilyen Krisztus ott, a kereszten. Íme, az ember!

Gecsemáné

Az Atya szereti a Fiút, és a Fiú mindenben az Atyának szeretne tetszeni. Tökéletes köztük a harmónia, közel vannak egymáshoz. Jézus ebből a kapcsolatból táplálkozik, ezért sem inog meg. – Kivéve itt, mert itt pont arról van szó, hogy valami olyat kell tennie, ami megtöri a köztük lévő kapcsolatot.

Lekció: Zsid. 5, 1–10.

Textus: Mt. 26, 36–46

A Gecsemáné-kertben
Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. Akkor így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem! Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te. Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Másodszor is elment, és így imádkozott: Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod. Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük. Otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik. Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.

Ez az igeszakasz Jézus legsötétebb, legfélelmetesebb óráiba enged bepillantást. Jézus szenvedései nem az ostorozás és keresztre feszítés fizikai fájdalmával kezdődnek, hanem itt, ebben a kertben is szenved, csak itt a szenvedése lelki eredetű. Ráadásul, ezekben a sötét órákban Jézus kapcsolatai is megmérettetnek.

Jézus az evangéliumi történetek legtöbbjében magabiztos, tudja, mit kell tenni, és nem fél cselekedni. Itt is tudja, mit kell tenni, de retteg tőle. Ha Jézus eddig semmitől sem ijedt meg, itt viszont retteg és gyötrődik, akkor valami komolyról van szó. Talán elsőre nem is értjük – még ha tudta is előre Jézus, hogy meg kell halnia, számos olyan emberről tudunk, aki sorsával megbékélve, tartással várta a halált. Hogy lehet akkor az, hogy Jézus itt ilyen gyenge? Olyan ez a leírás, mintha Jézus egész földi küldetése, annak beteljesítése pengeélen táncolt volna. Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjében elképzeli, milyen lett volna, ha Jézus végső soron meghátrál és a világ megváltása helyett családot alapít. Filmje miatt majdnem kiátkozták a katolikus egyházból – mert félreértették. Pedig ha figyelmesen olvassuk ezt az igeszakaszt, itt nagyon is úgy tűnik, hogy voltak kétségek – még Jézusban is. Hogy Jézus, ha lett volna mód rá, szívesen elkerüli a végzetét. Bemutatni, hogy az milyen tragikus lett volna, nem Isten-ellenes (ahogy azt sokan feltételezték). Azért is írnak erről az evangéliumok, mert látnunk kell, hogy ez még Isten fiának sem volt könnyű döntés.

Jézus és az Atya
Amitől retteg, az több, mint amit el tudunk képzelni. Nemcsak arról van szó, hogy meg kell halnia. Hisz aztán feltámad. Ezt előre tudta, beszélt is róla. Jézussal több történik. Jézus magára veszi a bűneinket, magába zárja minden gonosztettünket, hogy a keresztfán megsemmisítse azt. Egyúttal viszont Ő maga válik bűnné, sötétté, tisztátalanná, utálatossá, akit Isten szentsége nem viselhet el. Az Atya Istentől szakad el azáltal, hogy bűneinket magára veszi – és ez az, ami igazán rettegést vált ki Jézusból.

Jézus célja mindig is az volt, hogy Atyja akaratát teljesítse. Egyértelmű az evangéliumokból, hogy egymásban gyönyörködnek. Az Atya szereti a Fiút – ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm –, és a Fiú mindenben az Atyának szeretne tetszeni – abban telik kedvem, hogy akaratod teljesítsem. Tökéletes köztük a kapcsolat, a harmónia, közel vannak egymáshoz, Jézus ebből a kapcsolatból táplálkozik, ezért sem inog meg. Kivéve itt, mert itt pont arról van szó, hogy valami olyat kell tennie, ami megtöri a köztük lévő kapcsolatot. Jézusnak az Atya előtt utálatossá kell válnia, hogy a mi utálatosságunkat eltörölhesse. Ennek az átoknak a mélységét és sötétségét kell látnunk ahhoz, hogy megértsük Jézust. Ez az, ami félelemmel tölti el Jézust.

Jézus többször imádkozik, és imádsága változik. Először ezt mondja: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te. Másodszor és harmadszor pedig így: Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.

Arra mutat rá ez az imádság, hogy ha lett volna más út, sem az Atya, sem a Fiú nem választja a kínhalált. Ha lett volna más út az emberiség megmentésére, akkor mást tesz Jézus. Azt is látnunk kell, hogy nem az Atya kényszeríti Jézust, hogy hozza meg ezt az áldozatot. Az Atya küldi Jézust – szándékát és egyetértését fejezi ki, áldását adja rá –, de Jézus önként megy; és ebben még az is benne van, hogy a küldetése vége felé megvallja: amennyiben nem muszáj, nem tenné meg ezt. Csak olyanok beszélnek így egymással, akik megbíznak egymásban. Jézus készül arra, hogy el kell szakadnia az Atyától, de itt még mindig fennáll a kapcsolat, és ebben a kapcsolatban a kétségeiről is beszélhet. Mindig gyanús, ha egy kapcsolatban nem lehet negatív érzésekről is beszélni. Az Atya és Jézus kapcsolata itt is csodálatra méltó.

Jézus és a tanítványok
Jézus lelkileg is bejár egy utat, de a tanítványokkal való kapcsolatában is változás áll be. Jézus a tanítványai között van, de egyre távolodik tőlük. Imádságához már csak Pétert, Jánost és Jakabot veszi maga mellé, de gyötrelmeitől őket is szeretné megkímélni, ezért tőlük is távolabb megy, és ott imádkozik.

Viszont kéri őket, hogy virrasszanak vele. Jézusnak itt szüksége van barátaira. Természetesen teológiailag mondhatjuk, hogy Istennek nincs szüksége ránk – és ez így igaz is. De az is igaz, hogy Isten behív minket a munkájába, megkér, hogy legyünk vele, éljük át és értsük meg a megváltás történetét úgy, hogy vele együtt virrasztunk.
A tanítványok esetében ez nem nagyon jön össze. Fáradtak, hosszú nap volt – elalszanak. Nem érzékelik, hogy mi történik a színfalak között, talán látják, hogy Mesterük szenved, de nem tudnak mit kezdeni vele. Talán mi is voltunk már úgy, hogy tudtuk, most nagyon kéne a másikra figyelnünk, de a testünk mást mondott, és elálmosodtunk vagy megéheztünk, vagy a gondolatainkat elterelte valami, és végül abban a fontos helyzetben nem teljesen tudtunk a másik mellé állni.

Itt is ez történik. Először még felkelti tanítványait Jézus, utána viszont már hagyja őket. De érezhető a csalódás. Érezhető az, hogy Jézus örült volna, ha Péteréket ébren találja. Örült volna, ha szenvedései közepette van még valaki mellette.

Jézus és mi
Egy ilyen fájdalommal teli történetet sokféleképpen olvashatunk. Lehet, hogy elsőre a saját fájdalmaink jutnak eszünkbe. Talán együttérzünk Jézussal, mert mi is tudjuk, milyen, amikor cserben hagynak minket. Amikor nem számíthatunk a másikra. Mindannyiunknak van egy belső titkos harca, fájdalma, amivel legtöbbször egyedül küzdünk meg. Még a legösszeszedettebb embernek is vannak olyan kínjai, amiről sokszor senkivel sem tud beszélni.

De talán a szunyókáló tanítványokban is magunkra ismerünk, még ha ez kevésbé kényelmes is. Talán tudjuk, hogy milyen az, amikor Isten meghív minket arra, hogy legyünk a partnerei, mi pedig nem vesszük a lapot. Jézus megváltja a világot, miközben a világ szunyókál – nincs is tudatában annak, mi történik. Talán megtapasztaltuk már, hogy Istent magára hagyjuk a munkájában. De nemcsak Istent, hanem másokat is, akik számítottak ránk, akiknek szükségük lett volna a támogatásunkra, de nem voltunk ott. Én tudom, hogy sokszor történt velem ilyen.

Ha mindezeket megértjük, ha tudjuk milyen, amikor magunkra hagynak, ha bánt minket az, hogy Istent vagy mást magára hagytuk, akkor ez a történet elmondja nekünk, hogy Jézus megérti életünk gyötrelmeit és gyászait. Jézus megérti csalódottságunkat mások miatt. Jézus inti ugyan tanítványait, de nem dorongolja le őket. Tudja, hogy a lélek kész, de a test erőtlen.

Az Atya és mi
Senki sem tudja, hogy magányos csatáinkban, csendes gyötrődéseinkben min megyünk keresztül – csak Jézus. Jézus megérti. Neki elmondhatjuk. És mivel Jézus nem hátrált meg, hanem meghozta az áldozatot értünk, elszakadt mennyei Atyjától, hogy a mi kapcsolatunk helyreállhasson Vele: nekünk Jézus által mindig szabad utunk van az Atyához. Jézus megtapasztalta a kereszten, hogy az Atya elhagyja azért, hogy nekünk, akik Jézus áldozatát elfogadjuk, soha többé ne kelljen megtapasztalnunk ezt az elhagyatottságot.
Isten nem fog cserben hagyni minket. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem fogunk szenvedni. Ha Jézus követőiként élünk, ez már Jézus életét ismerve is egyértelmű. De azt jelenti, hogy sose hagy magunkra. Életünk belső harcait végső soron mégsem kell teljesen magunknak megvívni. Persze jó, ha néhány közeli jó barátunk mellettünk van. De ha nem lenne is, Isten akkor is mellettünk van.

Jézus szenvedett, és szenvedésén keresztül hozta el a megváltást számunkra. Bátorító, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki tudja, min megyünk keresztül. Tudja, milyen a lelki fájdalom, és megért minket. Ezért bátran mehetünk hozzá, vihetjük hozzá életünk keserveit tudva, hogy megért minket.

Adjunk hálát, hogy nekünk ilyen, szenvedni is képes Istenünk van!

Sasszé a múltba, tekintet a jövőbe

„Egyáltalán nem érzem, hogy valami középkori varangyos béka lennék, aki ideugrott a 21. századba, brekeg itt valamit, aztán próbálják csak megérteni. Ebben a században vagyok kortárs, de megpróbálok figyelni azokra, akik a maguk idejében érvényesen szóltak.”

Széchenyi-díjjal ismerték el tudományos tevékenységét Bogárdi Szabó István püspöknek, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének. Ebből az alkalomból beszélgettünk az egyházvezetővel.

Püspök úr kiemelkedő oktatói és fordítói munkájáért kapta a legmagasabb tudományos kitüntetést. Munkájának melyik területét tartja a legfontosabbnak?

Megfordítom a sorrendet, hiszen ez a kitüntetés inkább azokra a régi és mai szerzőkre, tudósokra, gondolkodókra irányítja a figyelmet, akiknek lefordítottam a munkáit. Számomra megtiszteltetés, hogy magyar nyelven közzétehettem műveiket. A magyar nyelv viszonylag elszigetelt, és a magyar szellemi élet évszázadok óta nagy küzdelmet folytat, hogy anyanyelvén is megjelenítse a tudományos eredményeket, vagy éppen megmutassa másoknak, hogyan s miképpen észleljük mi a világot. Úgy vélem, a Széchenyi-díj leginkább ennek a fajta munkának szól.

Azt mondja püspök úr, hogy ez a kitüntetés ráirányítja azokra a gondolkodókra a figyelmet, akiket ön fordít. Kiket emelne ki közülük?

Néhány kivételtől eltekintve a gondolkodás nagyjainak műveit fordítottam, köztük Kálvint vagy John Donne-t, Karl Barth-ot, Paul Tillichet, vagy éppen Paul Ricoeurt, a 20. század egyik legjelentősebb francia filozófusát. Folyamatosan fordítok, részt veszek például Kálvin kommentárjainak szerkesztésében, lektorálásában, újrafordításában. Ezt a munkát egy évtizede kezdtük, és nagyjából a harmadánál járunk.

Mi foglalkoztatja annyira, hogy már egy évtizede kitartóan dolgozik vele?

Már teológus koromban is azt éreztem, hogy jó lenne magyarul is olvasni fontos teológiai kérdésekről, de elsősorban az inspirált, hogy például koreai és japán nyelven már olvasható az egész Kálvin-életmű. Nekünk, akik olyan büszkék vagyunk a 16. századi reformátorainkra, még igen nagy adósságunk van.

De miért ennyire fontosak a 21. században egy 16. századi ember gondolatai?

Kálvin gondolatai ma is érvényesek. Megkérdezhetnénk azt is, hogy miért fordítják újra Platónt, Arisztotelészt, Szent Ágostont, Kantot, és még sorolhatnám. A felelet nagyon egyszerű. Nem azért, mert ami régen volt, az minden tekintetben jobb, nemesebb, nagyszerűbb vagy igazabb, hanem azért, mert az ő munkáikban is találunk fontos, örökérvényű gondolatokat. Az ember és Isten kapcsolatának a megértése nem egynemzedékes feladat. Jézus szavával szólva: a bölcs ember egyszerre hozza elő a régit és az újat. Most én kicsit hátrafelé sasszézgatok.

Amikor az ember elültet egy körtefát, akkor azért teszi, hogy majd körtét szüreteljen. Önnek mi a célja a fordítással? Mi a fordítás hozadéka, gyümölcse?

Sok-sok év fordítói munkával a hátam mögött inkább azt mondanám, hogy ha nem fordítok, akkor elvonási tüneteim jelentkeznek. Buzogány Dezső professzor úrral most készítjük Kálvinnak az evangéliumokhoz írott kommentárjait, szép munka. Továbbá éppen belekaptam Augustinus egyik zsoltár-kommentárjának fordításába, de ez az utóbbi még egyelőre titok, mert nem biztos, hogy jól sikerül. Úgy érzem, hogy nagyon jó nekem ezekkel a régi emberekkel „beszélgetnem”.

Nem lehet, hogy püspök úr a múltban él egy kicsit?

Egyáltalán nem érzem, hogy valami középkori varangyos béka lennék, aki ideugrott a 21. századba, brekeg itt valamit, aztán próbálják csak megérteni. Én itt fordítok, 2017-ben. Ebben a században vagyok kortárs, de megpróbálok figyelni azokra, akik a maguk idejében érvényesen szóltak. S lám, ők is elővették a „régieket”, ők is hivatkoztak az „elmúlt korok” szerzőire, tehát én egy folyamatba állok bele. Egyik szerző sem meteoritként hullott a földre, valahol ők is jártak iskolába, megértették az üzenetet, elköteleződtek. Nekem nagyon imponál az a tisztelet, ahogy ők viszonyultak a még régebbiek iránt, és az igyekezet, hogy úgy fogalmazzák meg gondolataikat, hogy a kortársak megértsék.

Vitatkozik velük? Folytat szellemi, virtuális párbeszédet a régiekkel miközben fordít?

Hogyne! Volt, aki már tetten ért ebben, hiszen egy gondolatot sokféle hangsúllyal lehet fordítani, és tagadhatatlan, hogy minden fordító többé-kevésbé önmagához hajlítgatja azt a másik nyelvi világot.

Vagyis átmegy a szűrőjén.

Igen, áthalad, de mindig vigyáztam, hogy ne akadjon fenn semmi. Inkább a vitáról van itt szó. Néha értetlenkedem, hogy egyik-másik kedvenc íróm, most miért éppen az adott módon fogalmazott.  A fordítónak azonban mindig nagyon alázatosnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy azt kell fordítani, ami ott van, akár egyetértünk, akár nem. Ha nekem más a véleményem, azt megírhatom egy saját tanulmányomban, vagy elmondhatom egy előadáson.

Püspök úr, mit tapasztal, mi a keresztyénségnek ma az az üzenete, ami inspiráló az emberek számára?

Alapvetően ma is és régen is az evangélium inspirálta az embereket, nincs más, és ez nagyon-nagyon jó! Ha ezt elmélyítjük, akkor nagy inspirációk fakadnak abból a kettős ismeretből, amit Kálvin így fogalmazott meg: Istent nem lehet megismerni úgy, hogy ne ismernénk meg önmagunkat, és ha belekezdünk az önismeretnek (az ember-ismeretnek, világismeretnek a nagy feladványába), akkor hamarosan eljutunk az istenismerethez (feltéve, hogy becsületesen gondolkodunk). Ez egyetemes, mindenütt és minden korban érvényes.

A fordítói tevékenysége mellett az oktatói munkáját hangsúlyozták a Széchenyi-díj átadásakor. Milyen tapasztalatokat szerezett egyetemi tanárként?

Rendszeres teológiát oktattam a húsz esztendeje újraszerveződött Pápai Református Teológián, két éve pedig a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán tanítok. Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb oktató, csak igyekszem ezt a nem könnyű tárgyat, amit rendszeres teológiának vagy dogmatikának neveznek, megtanítani egy hiperkritikus nemzedéknek. Ráadásul, a 21. század instant-kultúra. A tudásra is sokan úgy tekintenek, mint a Nescaféra, csak vizet kell forralni, beledobni a csészébe egy kanálnyi kávéport, és máris a kezünkben van a fogyasztható termék. Most is vannak és voltak is kitűnő hallgatóim, akikben ott van tanulni vágyás roppant igyekezete. Számomra nagy öröm, ha ebben tudok valakinek segíteni a magam szerény eszközeivel. Minden tanár nagy küzdelmet folytat, hogy a hallgatók elsajátítsák az alapvető dolgokat, és ezek ismeretében szemléljék a világot.

Azt mondja, hogy nem könnyű a teológia. Milyen tudomány ez?  Hol helyezkedik el a tudományok rendszerében?

A teológia Istenről való beszéd, a szó legegyszerűbb értelmében. A teológia azt tárgyalja, nagy alázattal, amit Isten az ember tudtára adott, amiben önmagát feltárta az ember számára. A középkorban a teológia volt a tudományok tudománya, és a ranglétra legtetején állt. Úgy épült fel a középkor tudományrendszere, hogy minden felfelé tekintett, kezdve az elemi ismeretektől, a grammatikán át, a természettudományokig, művészetekig. A 19. és 20. században a teológia részben párbeszédtudománnyá lett, hiszen önállósodtak a tudományok. Nemcsak a természettudomány, hanem a szellem- és embertudományok is. Mindegyik halad a maga dimenziójában. Időnként úgy érzem, hogy kellene találni valami meta-tudományt, hogy, mondjuk, egy biológus és egy gépészmérnök is megértsék egymást. Ugyanaz a szó mást jelent a teológiában, a matematikában, a biológiában, példának okáért: identitás. A teológia mindmáig megőrizte azt az alapvető igyekezetét, hogy az isteni szót, az igét, az isteni kinyilatkoztatást állítsa a szemlélődésünk, az életszervezésünk, a világlátásunk, az önértésünk középpontjába. Ez a teológia alapvető igyekezete. A teológia, persze, olykor valahol a sor szélén ül és várja, hogy őt is megkérdezzék, vagy ő is kérdezhessen. Egyszóval, rendkívül izgalmas a helyzet, hiszen a középkorban teljesen magától értetődőnek vették, hogy ami elhangzik, az a teológia kijelentéseit fogja szolgálni, ma pedig inkább párbeszédben állunk a világ és önmagunk megértése érdekében.

Hogyan lehet ennek fontosságát megértetni az emberekkel?  Az orvostudománynak például rögtön értik és érzik a hasznát. Ha feltalálnak egy gyógyszert, akkor sok embert meg lehet gyógyítani. Egy jó matematikus számításokat készít egy űrhajó megépítéséhez. Mit ad hozzá a világhoz egy teológus?

Maradjunk az orvostudományi példánál. Meg kell kérdeznünk, hogy magában foglalja-e ennek a gyógymódnak a felfedezése potenciálisan azt a lehetőséget, hogy előbb-utóbb eljut az emberi szellem oda, hogy minden betegséget meggyógyítunk? Vagy menjünk mélyebbre! Miért van az emberben mérhetetlen erőfeszítés és vágyakozás betegséggyógyításra? Menjünk még lejjebb! Mit tekintünk betegségnek? És még lejjebb. Miért csak az ember betegsége érdekel bennünket? A cserebogáré miért nem? (Legfeljebb ha hatással van az emberre.) Hogy vagyunk így benne a természet rendjében? Megkérdezzük az orvosokat, hogy ha meggyógyítottunk egy betegséget jó gyógyszerekkel, hatékonyan, ezzel rendbetettük-e teljesen az embert?

Ezeket a kérdéseket a filozófusok is megkérdezik.

Ilyen érdekes ez a teológia: ha jól kérdez, azt a kérdést feszegeti, amit mi mindannyian, egyetemesen megkérdezünk. A 21. század fizikai, biológiai, természettudományos felismerései, felfedezései, újításai nyomán meg kell kérdezni: megtegyünk mindent, amit megtehetünk?  Adjunk mindenki kezébe egy kis műszert, amivel maghasadást tud előidézni? Vagy építsük tele a világot olyan fizikai leleményekkel, amelyeknek sejthetően az lesz a következménye, hogy 50-100 év múlva tönkreteszünk mindent?

Ezzel azt szeretné mondani, hogy a teológia mindent jóvá tesz? A maghasadást említette. Ezt lehet jó dologra és rosszra is fordítani.

A teológia nem tesz jóvá semmit, hiszen csak Isten tehet jóvá bármit, azt is, amit az ember elrontott, de megtaníthatja az embert arra is, hogy ne tegyen rosszat. Itt már súlyos etikai kérdések találkoznak antropológiai kérdésekkel. És ez találkozik az emberi élet értelmének a kérdésével, vagy azzal, hogy honnan van itt a Nap nevű csillag egyik bolygóján (a Földnek nevezett bolygón) ez a fura lény, akit embernek hívunk? Kicsoda az ember? És akkor kinyitom a 8. zsoltárt, és ott is találkozom ezzel a kérdéssel. De a teológia időnként rendkívül kellemetlen tud lenni. Ez talán az utóbbi századok nagy drámáinak az egyik eredője, amikor ráfogják a teológiára, hogy ez csak afféle belterjes egyházi beszédmód, a klérus ideológiai nyelvezete, ezek pedig csak feltartóztatják a világ haladását. Például sokan és egyre hangosabban beszélnek arról, hogy nincs is bűn. Az csupán üzemzavar, ami néhány egyszerű kis intézkedéssel elhárítható. Akkor miről beszélnek ezek a sötét egyházi alakok?  Ettől megijedve aztán javasolja máris néhány teológus-kolléga, hogy gyorsan zárkózzunk fel a világhoz, és mondjuk azt, amit az ember hallani szeret. Az ember pedig a dicséretet szereti hallani. Így aztán sokszor korszerűtlennek kell lennünk. Vagy inkább örök-mód korszerűnek: az a dolgunk, hogy megtaláljuk és kimondjuk az igazságot.